Észak-Pakisztánban, bolygónk második legmagasabb hegyének, a K2-nek a tövében fekszik Baltistan. Elképzelhetetlenül nehéz terepen fekszik és távol esik mindentől, így nemhogy turisták, még a környékbeliek sem sűrűn járnak arrafelé, Vikas Vasudev mégis leküzdötte a fizikai akadályokat, hogy megörökítse ennek az elfeledett helynek a lakosait.

A gördeszkához kapcsolódó dolgokról általában nem a minimalizmus szokott nekem elsőként beugrani, gondolom nem alaptalanul, de szeretek meglepődni, így örömmel konstatáltam, hogy a két téma egymástól nem feltétlenül áll olyan távol. Az Á la bonne planchette visszafogott arculatát Alexis Jamet tervezte és nem is lett rossz.

Tervei mindenkinek vannak, legyenek azok rövid vagy hosszútávúak, de mindenkinek vannak. Szólhatnak a világ megváltásáról vagy akár „csak” egy rossz szokás elhagyásáról, teljesülhetnek, maradhatnak tervek vagy a feledés homályába is veszhetnek, de mindannyian rendelkezünk ilyenekkel. Egy kis űrhajóval, ami elindulhat a világűr felé, vagy vesztegelhet a kilövőálláson évekig. Mi vagyunk benne az űrhajósok, mint a Graziano Panfili fotóin látható emberek.

Ez a szó jut eszembe Mathieu Bernard-Reymond képei láttán és ez gondolom nem csak velem van így. A fotók az építészet, természet, emberek tárgyköréből és ezek interakciójából kerültek ki egy teljesen új fajta megközelítésben. Nyugodt, tiszta, ugyanakkor hideg és idegen.

Az igazi porcelán előkelő, a háztartás dicsősége, főleg ha kézzel készült, egyedi darab. Ha funkciója van, akkor sincs feltétlenül mindennapi használatban, inkább csak esztétikai értéket képvisel. Marianne Nielsen például tökéletesen felesleges haj és bajuszvariációkat formáz meg porcelánból. Megnézném, ki az aki megveszi, kirakja és örül ezeknek a daraboknak.