Háborúk mindig voltak és amíg egy országnak valamiből több van mint a másiknak lesznek is, azonban nekünk, kívülállóknak kicsit úgy tűnhet az esemény, mintha két nagy massza csapna össze, melyeknek esetlegesen egy-egy, a gonosz képében tündöklő arca van, fel sem fogjuk, hogy ott ugyanúgy egyének, élő emberek csapnak össze egymással. Yves Lemoigne készített egy fotósorozatot játékkatonáknak álcázott, élő emberekkel, hogy emlékeztessen minket, minden háborús történet mögött hús-vér, érző lények vannak ugyanúgy, ahogy mi sem csak egy szám vagyunk a világ lakosságának hatalmas halmazában.

New York rengeteg szempontból különleges, hihetetlen mennyiségű felhőkarcoló, rengeteg ember és a kultúrák keveredése miatt is említésre méltó lehet, de van valami, amit egészen páratlanul kezel. Az éjszaka sötétjét. Amint a nap utolsó sugarai a horizont alá buknak az egész város a nappalitól gyökeresen különböző, mindent átitató fényáradattal veszi fel a küzdelmet a sötétség ellen. James és Karla Murray hosszú éjszakákon keresztül járta a várost, hogy fotóival a lehető legjobban át tudja adni New York éjszakai atmoszféráját és azt a szín és fényjátékot, amivel a város rendelkezik.

Napról-napra egyre kevesebb olyan területe marad az állatvilágnak, melyet élőhelyeként tudhat, így egyre többször hallunk olyan történeteket, melyekben vadállatok portyáznak városaink utcáin. Agan Harahap elképzelte a jövőt, amikor ezeknek az élőlényeknek semmi területük nem marad, közöttünk élnek és táplálékukat is onnan szerzik be, ahonnan mi.

A legtöbb embernek a betűk csupán kommunikációs eszközök, egyezményes szimbólumok, melyeket mindenki megért, de vannak olyanok is, akik sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak nekik. Tipográfusok, grafikusok és lelkes amatőrök, akik szeretnek játszani a betűtípusokkal, esetleg már terveztek is ilyet. Mint Sabeena Karnik, aki olyannyira a betűk szerelmese, hogy az egész ábécét megalkotta, méghozzá kézzelfogható formában, kizárólag színes papírcsíkokból. Zseniális.

Képes naplót - ha úgy tetszik fotóblogot - kifejezetten sokan vezetnek, dokumentálva az embereket, tárgyakat akikkel/amikkel kapcsolatba kerültek és a helyeket amerre jártak. Vagy saját magukat. Ez a két típus a legelterjedtebb. Az elsőn szinte soha nem láthatjuk a képek készítőit, akiknek az életéből kapunk részleteket, a másodiknál pedig a környezetnek nincs jelentősége. Rose Claw a kettő közötti átmenetet hiányolta az ilyen típusú történetekből és megpróbálta betölteni az űrt. Fotóin ugyanúgy a helyek, tárgyak szerepelnek, amikkel kapcsolatba került egy kis csavarral, a bal kezét - ezáltal önmagát - is belevitte a képekbe, de mégsem olyan hangsúllyal mint az énfotók esetében.