Létezik egy csomó játék, melyekkel a prekompjuterizált időszak gyermekei rengeteg időt töltöttek, valós emberi és közösségi kapcsolatokat építve, élményeket szerezve, miközben egymás arcát is látták, nem csak egy profilképet. Ezeknek a tárgyaknak a nagy része élénk színekkel operált, néhányuknak pedig pont ez volt a lényege, színek, ábrák álltak a középpontban és formájuk is igencsak jellegzetes volt, olyannyira, hogy miután Henry Hargreaves megfosztotta őket eredeti színüktől, még mindig felismerhetők. A játéknak így viszont már vége!

A folyadékok alapvető tulajdonsága, ami miatt a lehető legkisebb fajlagos felületű alakzatot igyekeznek felvenni. Bonyolultnak hangzik és az is a fizikai háttere, pedig látványra a legegyszerűbb jelenségek egyike. A vízcsepp. Áttetsző, gömbölyű, tükröződő felület. Kara-a, a létező összes tulajdonságukat felhasználva fotózta őket, bemutatva a bennük rejlő szépséget.

Van olyan, hogy a fotós unatkozik, vagy csak nincs kedve komoly dolgokkal foglalkozni, ilyen esetekben általában érdekes, vicces, netán megbotránkoztató fotók születnek. Caulton Morris-nál is előfordulnak ilyen alkalmak, ilyenkor saját magát fotózza. Fejen állva. Ahol éppen kedve szottyan.

Néha már a viszonylag kevés emberrel és országgal érintkező Duna is hihetetlenül mocskosnak tűnik, így nem nehéz elképzelni a folyóinkkal nagyságrendileg össze sem hasonlítható területű óceánok szennyezettségét. A tengeráramlásoknak "köszönhetően" a szemét összegyűlik és egy összefüggő, úszó szemétszigetet alkot, melyek közül a legnagyobb a Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget névre hallgat és Észak Amerika, Ázsia, illetve Ausztrália határolja. Pontos kiterjedése ismeretlen, mivel nagy része már apró darabokra bomlott, de még mindig mérgező műanyagokból áll és van olyan része is, ahol ténylegesen összefüggő hulladék borítja a vizet. Kim Preston erre a jelenségre szeretné felhívni az emberek figyelmét fotósorozatával, melyben különböző műanyag termékekkel, csomagolóanyagokkal helyettesítette a tengerek élővilágát.

A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb grafikus élete sem fenékig tejföl, az esetek nagy részében a megrendelőknek bizonygatja, hogy nem kell még egy rikító szín vagy még nagyobb méretű szöveg, de csinálja mert reménykedik, hogy majd egyszer máshogy lesz és szereti. És ha már szereti, akkor ezt csinálja a szabadidejében is, szabadon, ahogy ő szereti. Juan Carlos Paz-nak is van ilyen magánprojektje, aminek keretein belül kiélheti minden perverzióját és kitalált karaktereit ráengedheti az egész világra. Kicsit fotó, kicsit grafika és nagyon brutális.