Ken Hermann az észak-kelet indiai Jharia szénmezőkön, viszonylag kezdetleges körülmények között élő és dolgozó szénbányászokról készített egy fotósorozatot de nem a szokásos dokumentarista megközelítésből. A szereplők be vannak állítva és világítva ami egy különleges, kettős érzetet ad az egésznek, tudjuk, hogy az ő életük nem olyan nagyon egyszerű, mégis mintha csak most ugrottak volna le egy újság címlapjáról.

Martin Stavars egy harmincegy éves lengyel fotós aki főként fekete-fehér táj, éjszakai, városi és épületfotózásra szakosodott. Tokióban járt és készített is jó pár képet az én fantáziámat is rendkívüli mértékben izgalomban tartó városról.

Lauren Marsolier több, eltérő időpontban készült fotóból készíti hiperminimalista képeit melyek az emberi beavatkozás és jelenlét teljes hiányának érzetét és látszatát kelthetik. Érdekes nézegetni őket, mindegyikkel szemben valamiféle kettősséget érzek. Tetszenek is, meg nem is, barátságosak és mégis hidegek.

Aled Lewis egy sorozat erejéig összeházasította a videójátékokból ismert, kitalált karaktereket a valósággal, ami tök jól néz ki de nem igazán bánom, hogy nem igazi, nem sok kedvem lenne ilyen melegben még kötekedő, pixeles figurákkal is hadakozni.

Matthias Heiderich fotóit már korábban is imádtam, semmi eddigihez nem fogható hangulatuk miatt de ez az új sorozat mindent visz. Zseniális színek, kompozíció és végtelen tér. Minimalista, steril, mégsem hideg.